Keresés ebben a blogban

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Schiller Fridrich. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Schiller Fridrich. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. március 17., vasárnap

Sciller Fridrich Elysium – Elízium – Elysium



Fridrich Schiller
Marbach am Neckar, 10. November 1759. – Weimar, 9. May 1805.

Elysium

Vorüber die stöhnende Klage!
Elysium's Freudengelage
Ersäufen jegliches Ach.
Elysium's Leben
Ewige Wonne, ewiges Schweben
Durch lachende Fluren ein flötender Bach.

Jugendlich milde
Beschwebt die Gefilde
Ewiger Mai;
Die Stunden entfliehen in goldenen Träumen,
Die Seele schwillt aus in unendlichen Räumen.
Wahrheit reißt hier den Schleier entzwei.

Unendliche Freude
Durchwallet das Herz.
Hier mangelt der Name dem trauernden Leide,
Sanftes Entzücken nur heißet man Schmerz.

Hier strecket der wallende Pilger die matten
Brennenden Glieder in säuselnden Schatten,
Leget die Bürde auf ewig dahin -
Seine Sichel entfällt hier dem Schnitter,
Eingesungen von Harfengezitter
Träumt er, geschnittene Halme zu sehn.

Dessen Fahne Donnerstürme wallte,
Dessen Ohren Mordgebrüll umhallte,
Berge bebten unter dessen Donnergang,
Schläft hier linde bei des Baches Rieseln,
Der wie Silber spielet über Kieseln;
Ihm verhallet wilder Speere Klang.

Hier umarmen sich getreue Gatten,
Küssen sich auf grünen samtnen Matten,
Liebgekost vom Balsamwest;
Ihre Krone findet hier die Liebe,
Sicher vor des Todes strengem Hiebe
Feiert sie ein ewig Hochzeitsfest.
 

Elízium *

Tovatűnt a panasz meg a bánat!
Elízium mámora árad;
Megszűnik a kín, a gyász –
Elízium árnyán
Örök üdv leng, ringat árján,
S az élet ezüst forrás-csobogás.

Örökös május
Sugarában a táj dús
Fénybe borul;
Arany álmok ölén illannak az órák,
A lélek örök tereket bolyong át,
És az Igazság fátyla lehull.

Öröm árad a szívben,
Nem hagy soha föl,
A fájdalom itt idegen, neve sincsen,
S a szomorúság már, ha szelíd a gyönyör.

Bársony gyepre csókolódzva dőlnek
A hű párok s legyezgeti őket
A balzsamos fuvalom.
A szerelem örök koronát lel,
Kardjával nem metszi a halál el,
S örökké tart a lakodalom.

Fordította: Rónay György

Elysium

Past is the groaning lament!
Elysium's joyous feasts
drown every woe.
Elysium's life:
eternal bliss, eternal floating -
a whistling brook flowing through laughing fields.

Youthful, mild,
animating the fields,
is eternal May;
the hours fly in golden dreams,
the spirit swells in unending space.
Here, truth rips the veil in two.

Unending joy
fills the heart.
Here the name of mournful sorrow is missing;
mere gentle delight is called pain.

Here the wandering pilgrim stretches
his weak, burning limbs in rustling shade,
lays his burden down for eternity -
The Reaper drops his scythe,
sung to sleep by the sound of the harp,
dreaming that he sees cut grass about.

He whose flag withstood thunderous attack,
he whose ears echoed from murderous roars,
mountains trembling under their thunder -
he sleeps here gently by the trickling brook,
which runs like silver, playfully over the pebbles;
only an echo remains of those wild spears clanging.

Here embrace faithful couples,
kissing each other on the smooth green turf,
lovingly caressed by the balsam winds of the west;
Love here finds a crown to wear,
safe from the severe blows of death,
celebrating an eternal wedding feast.

Translated by Emily Ezust

*Számomra érthetetlen, hogy a (nem csak) általam mélyen tisztelt Rónay György, fordításában miért hagyta el az utolsó két szakaszt.

 



2013. március 16., szombat

Schiller Fridrich Die Teilung der Erde – A föld felosztása – A föld szétosztása – Podela zemlje




Fridrich Schiller
Marbach am Neckar, 10. November 1759. – Weimar, 9. May 1805.

Die Teilung der Erde

»Nehmt hin die Welt!« rief Zeus von seinen Höhen
Den Menschen zu. »Nehmt, sie soll euer sein!
Euch schenk ich sie zum Erb und ewgen Lehen -
Doch teilt euch brüderlich darein!«

Da eilt', was Hände hat, sich einzurichten,
Es regte sich geschäftig jung und alt.
Der Ackermann griff nach des Feldes Früchten,
Der Junker birschte durch den Wald.

Der Kaufmann nimmt, was seine Speicher fassen,
Der Abt wählt sich den edeln Firnewein,
Der König sperrt die Brücken und die Straßen
Und sprach: »Der Zehente ist mein.«

Ganz spät, nachdem die Teilung längst geschehen,
Naht der Poet, er kam aus weiter Fern -
Ach! da war überall nichts mehr zu sehen,
Und alles hatte seinen Herrn!

»Weh mir! So soll denn ich allein von allen
Vergessen sein, ich, dein getreuster Sohn?«
So ließ er laut der Klage Ruf erschallen
Und warf sich hin vor Jovis Thron.

»Wenn du im Land der Träume dich verweilet«,
Versetzt der Gott, »so hadre nicht mit mir.
Wo warst du denn, als man die Welt geteilet?«
»Ich war«, sprach der Poet, »bei dir.«

Mein Auge hing an deinem Angesichte,
An deines Himmels Harmonie mein Ohr -
Verzeih dem Geiste, der, von deinem Lichte
Berauscht, das Irdische verlor!«

»Was tun?« spricht Zeus, »die Welt ist weggegeben,
Der Herbst, die Jagd, der Markt ist nicht mehr mein.
Willst du in meinem Himmel mit mir leben -
So oft du kommst, er soll dir offen sein.«

A föld felosztása

"Vegyétek, legyen tiétek - kiáltott
Az embereknek Zeusz odafenn -,
Örök hűbérül adom a világot;
Osztozzatok testvérien."

Fut részéért, kinek ép keze-lába.
Nyüzsgött szorgosan ifjú és öreg.
Földmíves a föld gyümölcsét kívánta,
A vadászé lett a berek.

Kufárnak az kell, mit raktárba zárhat,
Az apát meg a jó bort szerzi meg.
A király hidat s utakat lezárat
És szól:"Az enyém a tized."

Régen túl voltak már az osztozáson;
S jön a költő - ki tudja, merre járt.
Jaj, nem volt semmi szabad a világon,
És már minden gazdát talált.

"Jaj nekem! hát csak engem feledtél el,
Leghűbb gyermeked, irgalmatlanul?"
Így kiáltott keservesen szegény fel,
S Zeusz trónja elé borul.

"Ha az álmok országában bolyongtál -
Szólt az isten -, énvelem ne perelj!
Míg a földön osztoztak, merre voltál?"
S a költő:"Nálad! - így felel. -

Tekintetem rátapadt szent színedre,
Eged összhangját szívta fel fülem.
Bocsásd meg, hogy a földet elfeledte
Fényedtől ittas szellemem!"

"Mit tegyek? Földem - szólt Zeusz - kimértem:
Másé már erdő, piac, dús határ.
De ha velem akarsz élni az égben:
Ahányszor csak jössz, mindig nyitva vár."

                   Fordította: Rónay György

A föld szétosztása

Imé a föld, tiétek! így kiáltott
Zeusz az embereknek. Itthagyok
örök hűbérbe most mindent tirátok –
de testvérként osztozzatok!

És mind siet s szerez mind két marokra,
már osztozik serényen ifju s vén.
A pórt kalász csábítja s szénaboglya,
az úr vadászgat erdején.

Kalmár csűrében eltűnt árpa, búza,
az óbor meg apátúr kincse lett,
ügyes királyé lett a híd, az utca,
s így szólt: enyém a jó tized.

S az osztozásnak már a végin voltak,
mikor a költő jő s rájuk talál
ó jaj, de addig mindent szertehordtak,
s mindennek volt gazdája már!

Imé, hát én, csak én maradtam árva,
s kisemmizett, a leghívebb fiad?
És Zeusz trónjához borul s kiáltva
kiált a mellőzés miatt.

Elálmodoztál – szólt az isten – máshol,
perelsz most, jöttél volna hát elébb!
Hol voltál, költő, mondd, az osztozáskor?
S felelt az: nálad voltam épp.

Tündöklő orcád néztem s lelkesültem
eged zengő összhangján – megbocsásd
a szellemnek, hogy ily megrészegülten
elkéste itt az osztozást.

Most mit tegyek? – mereng Zeusz sötéten
a föld szétosztva; nem enyém ma már.
Akarsz-e hát egemben élni vélem?
Akármikor jössz, téged nyitva vár.

                   Fordította: Radnóti Miklós

Podela zemlje

Dajem vam zemlju u vašu baštinu –
ljudima s neba viknuo Zevs bog.
Poklanjam vam je u veličinu svojinu,
samo do dela nek svak dođe svog!

I tad požuri sve što ruke ima,
staro i mlado na svoj pođe rad.
Ratar potrča poljskim plodovima,
a po šumama ode vitez mlad.

Trgovac svoje napuni magaze,
pop uze vino, kao deo svoj.
Kralj pozatvara mostove i staze
i reče: od sveg desetak je moj.

No dockan, pošto ljudi sve uzeše,
iz daljine je došao pesnik tad,
ali za njega ničeg ne beše,
jer sve je gazdu svog imalo sad.

Vaj! Zar svog vernog zaboravi sina?
Te da na zemlji ničeg nema on?
odjeknu vapaj do božjih visina,
i pesnik pade pred Jupit΄rov tron.

Ako su snovi svetski te zaneli,
reče Zevs, ništa ja kriv nisam tom.
Gde beše onda kad se zemlja deli?
Ja, reče pesnik, beh u nebu tvom.

Gledao sam svetlost koju daješ sobom,
slušao sfera i nebesa poj –
oprosti duhu što ozaren tobom
izgubi Zemlju i deo na njoj.

Šta ćeš, Zevs reče, svak΄ ima svoj deo.
Podela Zemlje svršena je stvar.
No, ako sa mnom živeti bi hteo –
eto ti nebo i nebesa čar.

Prevod: T, Đukić
 

Fridrich Schiller Der Ring des Polykrates – Polükratos gyűrűje – The Ring of Polycrates – Polikratov prsten



Fridrich Schiller
Marbach am Neckar, 10. November 1759. – Weimar, 9. May 1805.


Fridrich Schiller Der Ring des Polykrates – Polükratos gyűrűje – The Ring of Polycrates – Polikratov prsten


 Der Ring des Polykrates

Er stand auf seines Daches Zinnen,
Er schaute mit vergnügten Sinnen
Auf das beherrschte Samos hin.
"Dies alles ist mir unterthänig,"
Begann er zu Ägyptens König,
"Gestehe, daß ich glücklich bin." -

"Du hast der Götter Gunst erfahren!
Die vormals deines Gleichen waren,
Sie zwingt jetzt deines Scepters Macht.
Doch Einer lebt noch, sich zu rächen;
Dich kann mein Mund nicht glücklich sprechen,
So lang des Feindes Auge wacht." -

Und eh der König noch geendet,
Da stellt sich, von Milet gesandt,
Ein Bote dem Tyrannen dar:
"Laß, Herr, des Opfers Düfte steigen,
Und mit des Lorbeers muntern Zweigen
Bekränze dir dein festlich Haar!

"Getroffen sank dein Feind vom Speere,
Mich sendet mit der frohen Märe
Dein treuer Feldherr Polydor -"
Und nimmt aus einem schwarzen Becken,
Noch blutig, zu der Beiden Schrecken,
Ein wohlbekanntes Haupt empor.

Der König tritt zurück mit Grauen.
"Doch warn' ich dich, dem Glück zu trauen,"
Versetzt er mit besorgtem Blick.
"Bedenk', auf ungetreuen Wellen -
Wie leicht kann sie der Sturm zerschellen -
Schwimmt deiner Flotte zweifelnd Glück."

Und eh er noch das Wort gesprochen,
Hat ihn der Jubel unterbrochen,
Der von der Rhede jauchzend schallt.
Mit fremden Schätzen reich beladen,
Kehrt zu den heimischen Gestaden
Der Schiffe mastenreicher Wald.

Der königliche Gast erstaunet:
"Dein Glück ist heute gut gelaunet,
Doch fürchte seinen Unbestand.
Der Kreter waffenkund'ge Schaaren
Bedräuen dich mit Kriegsgefahren;
Schon nahe sind sie diesem Strand."

Und eh ihm noch das Wort entfallen,
Da sieht man's von den Schiffen wallen,
Und tausend Stimmen rufen: "Sieg!
Von Feindesnoth sind wir befreiet,
Die Kreter hat der Sturm zerstreuet,
Vorbei, geendet ist der Krieg!"

Das hört der Gastfreund mit Entsetzen.
"Fürwahr, ich muß dich glücklich schätzen!
Doch," spricht er, "zittr' ich für dein Heil.
Mir grauet vor der Götter Neide;
Des Lebens ungemischte Freude
Ward keinem Irdischen zu Theil.

"Auch mir ist alles wohl gerathen,
Bei allen meinen Herrscherthaten
Begleitet mich des Himmels Huld;
Doch hatt' ich einen theuren Erben,
Den nahm mir Gott, ich sah in sterben,
Dem Glück bezahlt' ich meine Schuld.

"Drum, willst du dich vor Leid bewahren,
So flehe zu den Unsichtbaren,
Daß sie zum Glück den Schmerz verleihn.
Noch Keinen sah ich fröhlich enden,
Auf den mit immer vollen Händen
Die Götter ihre Gaben streun.

"Und wenn's die Götter nicht gewähren,
So acht' auf eines Freundes Lehren
Und rufe selbst das Unglück her;
Und was von allen deinen Schätzen
Dein Herz am höchsten mag ergötzen,
Das nimm und wirf's in dieses Meer!"

Und Jener spricht, von Furcht beweget:
"Von Allem, was die Insel heget,
Ist dieser Ring mein höchstes Gut.
Ihn will ich den Erinen weihen,
Ob sie mein Glück mir dann verzeihen,"
Und wirft das Kleinod in die Fluth.

Und bei des nächsten Morgens Lichte,
Da tritt mit fröhlichem Gesichte
Ein Fischer vor den Fürsten hin:
"Herr, diesen Fisch hab' ich gefangen,
Wie keiner noch ins Netz gegangen,
Dir zum Geschenke bring' ich ihn."

Und als der Koch den Fisch zertheilet,
Kommt er bestürzt herbeigeeilet
Und ruft mit hocherstauntem Blick:
"Sieh, Herr, den Ring, den du getragen,
Ihn fand ich in des Fisches Magen,
O, ohne Grenzen ist dein Glück!"

Hier wendet sich der Gast mit Grausen:
"So kann ich hier nicht ferner hausen,
Mein Freund kannst du nicht weiter sein.
Die Götter wollen dein Verderben;
Fort eil' ich, nicht mit dir zu sterben."
Und sprach's und schiffte schnell sich ein.

Polükrates gyűrűje

Fent állott palotája ormán,
szemét örvendve körbe hordván
a hódoló Szamosz felett:
"Minden enyém, föld, víz s a város
- szólt az egyiptomi királyhoz -
ismerd el: boldog lehetek".

"Kegyét az ég rád bőven ontja,
s aki veled tört hatalomra,
mind féli erőd jogarát.
De egy él és bosszút liheg még:
nem hiszem addig a szerencséd,
amíg ellenség les reád".

A király még be sem fejezte,
és hírnök üdvözli sietve
Milétoszból a zsarnokot:
"Lobogjon ünnepi, fehér láng
oltáridon, s friss babérág
övezze, uram, homlokod.

Dárdánk a pártütőt leszúrta:
e sikerrel köszöntet újra
hű hadvezéred, Polüdór..."
S mindkettőjük vérrel ijeszti,
mert egy jól ismert főt emel ki
egy sötét tál leple alól.

Elképed és hátrál a vendég:
"Mégse hidd hűnek a szerencséd -
szeme aggódás és zavar -
ne felejtsd: csalóka habon ring
flottád, s kétes rajta a sok kincs:
könnyen szétzúzza a vihar."

Még ki se mondta s zúgva tör föl
az ujjongás a kikötőből,
az egész város zeng bele:
mi messzi fűszert s aranyat hoz,
most tolong a hazai parthoz
a hajók árbócerdeje.

Elámul a királyi vendég:
"Ma jókedvében a szerencséd,
de álnokságát ne feledd.
A zord Kréta, vitéz hadával,
ide tart a tengeren által
és ostromzárral fenyeget."

Utolsó szava el se hangzik,
a hajóktól árad s viharzik
a nép és zúgja:" Diadal!
Kréta gályái zúzva, törve,
a szél a hadvészt elsöpörte,
csitulhat minden csatazaj!"

A vendégbarát szíve borzad:
"A szerencséd csodálatos nagy,
reszketek, hogy a bosszu gyors.
Dermeszt az irígy ég haragja,
halandónak még sohasem adta
kegyét zavartalan a sors!

Nekem is kedvezett az isten,
minden királyi tetteimben
siker sikert tetőzve ért:
de volt egy szép fiam, imádtam,
azt rabolták el, halni láttam,
ő volt az adó üdvömért.

Jó lesz hát, hogy megfuss a rossztól,
kérned a Láthatatlanoktól
mézedbe fanyar cseppeket.
Nem végzi jól, láttam elégszer,
akire mindig tele kézzel
szórnak áldást az istenek.

S ha nem hat rájuk az imádság,
fogadd meg barátod tanácsát
s a balsorsot magad idézd:
ami kincseid igaz éke,
hajítsd a tenger fenekére
szived legnagyobb gyönyörét."

S szólt Polükratész, szava reszket:
"Legdrágább kincsem és a legszebb
a szigeten ez a gyűrű.
Átadom az Erinnüszeknek:
szerencsémért tán vezekeltet...
Vesszen!...Nézd, máris elmerült."

S másnap, hogy az első sugár gyúl,
egy halász mosolyogva járul
ura elé az udvaron:
"Olyan halat fogott a hálóm,
amilyet soha még, királyom,
fogadd el, teneked hozom."

S a szakács, hogy felhasította
a halat, riadtan futott a
trónhoz, kiáltva boldogan:
"Nézd, uram, gyűrűd megtaláltam,
benne volt a nagy hal hasában,
óh, szerencséd határtalan!"

Irtózva fordul el a vendég:
"Halál volna, ha itt maradnék,
baráti szóm többé ne várd.
A végzet romlásod akarja -
futok, itt ne érjen a karja."
Szólt s nyomban hajóra szállt.

Fordította: Szabó Lőrinc

The Ring of Polycrates

Upon his battlements he stood,
And downward gazed in joyous mood,
On Samos' Isle, that owned his sway.
"All this is subject to my yoke;"
To Egypt's monarch thus he spoke, -
"That I am truly blest, then, say!"

"The immortals' favor thou hast known!
Thy sceptre's might has overthrown
All those who once were like to thee.
Yet to avenge them one lives still;
I cannot call thee blest, until
That dreaded foe has ceased to be."

While to these words the king gave vent,
A herald from Miletus sent,
Appeared before the tyrant there:
"Lord, let thy incense rise to-day,
And with the laurel branches gay
Thou well may'st crown thy festive hair!

"Thy foe has sunk beneath the spear, -
I'm sent to bear the glad news here,
By thy true marshal Polydore."
Then from a basin black he takes -
The fearful sight their terror wakes -
A well-known head besmeared with gore.

The king with horror stepped aside,
And then with anxious look replied:
"Thy bliss to fortune ne'er commit.
On faithless waves, bethink thee how
Thy fleet with doubtful fate swims now -
How soon the storm may scatter it!"

But ere he yet had spoke the word,
A shout of jubilee is heard
Resounding from the distant strand.
With foreign treasures teeming o'er,
The vessels' mast-rich wood once more
Returns home to its native land.

The guest then speaks with startled mind:
"Fortune to-day, in truth, seems kind;
But thou her fickleness shouldst fear:
The Cretan hordes, well skilled in arms,
Now threaten thee with war's alarms;
E'en now they are approaching here."

And, ere the word has 'scaped his lips,
A stir is seen amongst the ships,
And thousand voices" Victory!"cry:
We are delivered from our foe,
The storm has laid the Cretan low,
The war is ended, is gone by!"

The shout with horror hears the guest:
"In truth, I must esteem thee blest!
Yet dread I the decrees of heaven.
The envy of the gods I fear;
To taste of unmixed rapture here
Is never to a mortal given.

"With me, too, everything succeeds;
In all my sovereign acts and deeds
The grace of Heaven is ever by;
And yet I had a well-loved heir -
I paid my debt to fortune there -
God took him hence - I saw him die.

"Wouldst thou from sorrow, then, be free
Pray to each unseen Deity,
For thy well-being, grief to send;
The man on whom the Gods bestow
Their gifts with hands that overflow,
Comes never to a happy end.

"And if the Gods thy prayer resist,
Then to a friend's instruction list, -
Invoke thyself adversity;
And what, of all thy treasures bright,
Gives to thy heart the most delight -
That take and cast thou in the sea!"

Then speaks the other, moved by fear:
"This ring to me is far most dear
Of all this isle within it knows -
I to the furies pledge it now,
If they will happiness allow" -
And in the flood the gem he throws.

And with the morrow's earliest light,
Appeared before the monarch's sight
A fisherman, all joyously;
"Lord, I this fish just now have caught,
No net before e'er held the sort;
And as a gift I bring it thee."

The fish was opened by the cook,
Who suddenly, with wondering look,
Runs up, and utters these glad sounds .
"Within the fish's maw, behold,
I've found, great lord, thy ring of gold!
Thy fortune truly knows no bounds!"

The guest with terror turned away.
"I cannot here, then, longer stay, -
My friend thou canst no longer be!
The gods have willed that thou shouldst die
Lest I, too, perish, I must fly" -
He spoke, - and sailed thence hastily.

Translated by Anonimus in 1902


Polikratov prsten

On s vrha kule oči krepi
dok pokoreni Samos lepi
gleda, i zadovoljstvo sja.
„Sve to pred mojom silom kleče“,
mirisnom vladaocu reče,
„priznaj mi da sam srećan ja!“

„Milost bogova na te pala!
Pod skiptrom tvojim leže sada
svi što ti behu ravni pre.
Ali još jedan, da se sveti,
ostade; dok on bdi i preti,
ne velim da si srećan, ne“

Još kralj to sve ne izgovori,
a pred njima se glasnik stvori
od Mileta: „Nek lovor-splet
sad vlasi tvoje kao dika
ovenča, a sa žrtvenika
nebu nek dim se vine svet.

Dušmanin tvoj od koplja pade;
tvoj vojvoda Polidor dade
meni de vest donesem tu.“ –
Iz zobnice, na njinu stravu,
okrvavljenu, znanu glavu
izvuče, pa im pruži nju.

Ustuknu kralj, sav prožet jezom:
„Tu sreću gledaj sa oprezom“,
brižna će oka on na to,
„Znaj da u mora vere nema;
ko zna šta tvojoj floti sprema
podmukla bura, vreme zlo.“

I ne doreče kralj do kraja,
a prekide ga silna graja
s mora, i gromki odjek njen.
Noseći grdno blago tuđe,
u zavičajnu luku uđe
katarki šuma u taj tren.

Kraljevski gost se prenerazi:
„Danas te sreća prosto mazi,
ali se njenih ćudi boj.
Oružje vične kritske čete
morem ka ovom žalu lete
da rat u kraj unesu tvoj.“

Još kralj to rekav ne predahnu,
a s lađa tisuć ruku mahnu
i klicanja se prosu glas:
„Pobeda! kraj je ratu! Ura!
Rasturi kritske lađe bura
i beda mimoiđe nas!“

Gost kraljev s jezom sluša: „Zbilja,
štedra te sreća blagosilja,
al strepi, kraj će biti loš.
Ledi me zavist viših sila:
smrtnima data nije bila
nepomućena sreća još.

I meni nebo beše sklono:
pomagalo je vazda ono
svakom vladarskom činu mom. –
Al sina, nadu ponajveću,
uze mi bog, te svoju sreću
otkupih ljutom žrtvom tom.

Pa nećeš li da te jad skoli,
svevišnjoj sili ti se moli
da ti i bol uz sreću da.
Žalosno svršio je svako
kome je božja ruka tako
davala štedro blada sva.

Ne čuje l nebo molbe tvoje,
nesreću sam prizovi – to je
savet što želim da ti dam.
Što ti je između blaga svega
milije srcu od ma čega,
baci u morski ambis sam.“

Pretrnu tiran: „Draži mi je
taj prsten mimo sveg što krije
ostrvo ovo; zato ja
suđajama ću njega dati
da oproste meni sreću“ – pa ti
prsten put morskog vrže dna.

A kada sutra puče zora,
veseo jedan ribar s mora
pred tiranina dođe: „Tu
prekrasnu ribu što tu leži
ne videh dosad ja u mreži:
na dar ti, evo, nosim nju.“

Odneše ribu da se pori.
Al kuvar očas tu se stvori:
„Čuj, gospodaru, čujte svi!
Tvoj prsten – o, da srećne kobi! –
toj ribi nađoh u utrobi!
O, beskrajno si srećan ti!“

Gost se okrete s jezom tada:
„Prijatelj nisi moj od sada,
ne kroči više u tvoj dom.
Skup bogova tvoj život ište;
bežim, da i moje ne unište.“
Pa odjedri ka domu svom.

Prevod: B. Živojinović